Gyöngyszemek a világirodalom szerelmi költészetéből.
A szerelem különféle hatásai. (Lope de Vega)
Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelid, forró és holtrasápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,
és tőle távol nem találni csöndre,
mint vig, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szivni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
hinni, hogy a pokolvisz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni :
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja. (Nemes Nagy Ágnes forditotta)
Még a legfáradtabb ember is mint ébredést éli meg a szerelmet. A világ egyszeriben csodálatos lesz. Aki megtapasztalja ezt az érzést, nem képes visszatérni a múlt tétlen szürkeségéhez, A szerelmes akkor is szeretni vágyik, ha szenved, ha gyötrődik. A szerelemnélküli életet sivárnak, halottnak, elviselhetetlennek látja. /Francesco Alberoni/
Búcsú a szerelemtől. (Drayton)
Ha vége, hát csókolj meg s Isten áldjon,
megtagadlak, már nem vagyok a tiéd,
gyönyörnek, ó mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még,- töröld esküinket,
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintett,
hogy a volt vágyból maradt valai.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség,
s utolsót lüktet a szenvedély,
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták,
fel tudnád támasztani, ha akarnád. (forditotta Szabó Lőrinc)
A Kedves közelléte. (Goethe)
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár,
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat,
s éjjel, ha ring a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged látlak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng,
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára
Ó jössz-e már? (Szabó Lőrinc forditása)
Bocsásd meg féltékenységemet. (Puskin)
Bocsásd meg a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
Hű vagy : akkor most miért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
Miért akarod hódólóid körét,
minden férfit magadhoz vomzani,
s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
hiún, áltatva fogva tartani.
Bilincsed hordja szivem és agyam,
biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körülötted bókol untalan ,
nem látod búvó gyötrődésemet :
felém nincs szavad, egy tekinteted,
s ha menekülök a fülledt teremből,
kereső szeed sosem fedezem föl!
De ha egy más, forró, igéretes nő,
kétértelmű beszélgetésbe von,
szeretetlen mosolyod szivbemetsző
gúnyját rögtön itt érzem magamon.
S ha versenytársam boldogságos- édes
kettesben hozzánk lép, tudom mit érez:
látom ajka mily sértően remeg.
Felelj van joga rád neki? lehet?
Mid ő? Felelj, most hiába tagadsz!
Éj és hajnal közt a kétszinű homályban,
mig anyád alszik, könnyű pongyolában
igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?...
De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
felgyújtanak ajkad vad csókjai,
s a lélek tüze csap ki szvaidból...
Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
sohase gyógyit ki a nevetésed!
Ó ne kinozz, lelkemet kinozod!
Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
Hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!
Szivemben mindig lesz egy hely emlékednek,
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett,
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el,
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell. (Heinrick Heine)