---

         A vágyak börtönében...Szerelmi szenvedély.

Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak  a szenvedély, mely egy napon áthatja a szivünket, lelkünket és testünket, s aztán  örökké ég a halálig? Akármi is történik közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába ? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen A szenvedély?...s talán nem is szól személynek, csak a vágynak?...Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökre és mindig csak annak az egy titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?  /Márai Sándor : A gyertyák csonkig égnek/

A kérdés kérdés marad...szenvedélyesen lobogni a szerelemért, vágyért, annak megéléséért..., vagy egy ugyanazon személyért egy életen át? Azt gondolom az ember kortól függően is adja erre a választ

Amikor az én magánszivem és a te magánszived rádöbben, hogy együtt!...Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, és ettől ver a szivünk-ez a szeretet. /Müller Péter/

Becsületes ember nem tartja meg magának a lopott csókot, hanem azonnal visszaadja.    /Mark Twain/

Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb pillanatban jelentkezik, képtelen helyzetekben...Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelem a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát...Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör...Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassitja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat felszivta elmegy...Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül...váratlanul. /Hamia Linda/

Mikor az ember visszanéz magára...

Milyen is volt régebben...

Azt veszi észre, hogy két emberré vált.

Az egyik az mélyen benne él...

Amilyennek lennie kéne...

A másik meg...

Amilyen igazából.

A szemünk őszinte, becsületes, tiszta...Elmondja, ami a szivünkbe van irva...De ugyanakkor a szemünk, őszintén kemény s könyörtelen...Halogatás nélkül el kell mondania azt is,...Ha valami kihalt a szivünkben...

Az élet nem lehet teljes ...Egy kis őrület nélkül...

Egy olyan ember megy át a gondolatvilágunkban, akivel találkozunk, majd az ismerősünk lesz, majd bizalmasunk, szerelmesünk. Óráról-órára jobban a birtokunkba vesszük őt, észrevétlenül, birtokunkba vesszük a vonásait, a mozdulatait, a tartását, testi valóját, és lelki valóját. Belénk hatol, a szemünkbe, és a szivünkbe, a hangjával, minden taglejtésével, azzal, amit mond, és azzal, amit gondol. Magunkba szivjuk, és megértjük mosolyának és szavának minden árnyalatát, kitaláljuk, végül már-már, mintha mindenestül a miénk lenne, annyira szeretünk, még öntudatlanul, mindent, ami ő, és mindent, ami tőle való.  /Guy de Maupassant/

Az életről tudom, hogy véges, de akadnak pillanatai, melyek felérnek egy örökkévalósággal. /Vavyan Fable/

Örök szerelem? persze, hogy hiszek benne! Mindig érdemes szerelmesnek lenni, ha másba nem, magába a szerelembe...Csillogó szem, piros arc, elrévedő tekintet, és félmosoly, a szerelmes ember csalhatatlan jele.

Vágyörző, a szerelemre való képesség kortalan. Egy életen át tarthat a szenvedély, ha az az igazi, és ritka fajtából való, és meg sem kisérlik kioltani kapcsolatban, együttéléssel, házassággal, mert az akkor rövid úton elillan!  A szerelemre való lehetőség viszont kérdéses.

Izgat ahogy pózolsz

Izgat ahogy éppen felém nézel,

Izgat a hangod,

ahogy velem beszélsz, ésszel.

Remek ez a kép is,

láttam már egy párszor

de még unhatatlan,

mint vad télben, a napfény és a zápor.

Kicsit izzadok már,

tenyeremben megremegsz, most érzem,

kicsit még közelebb vagy,

tenyeredben megremegve, éppen mögéd léptem.

Egyéjszakás egy ideig,

majd átvált nappalosba,

úgy simulsz testemre,

mint gitár a húrra.

Lélegzése apró fuvallat...

teste melege átölel...

bőrének illata lelkemig hatol...

belélegzem...

és eggyé lesz velem...

Oldal: A vágyak börtönében. Szerelmi szenvedély.
Szeretet Mindörökké. - © 2008 - 2024 - orokszeretet.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat